A semmitmondás művészete - A vulgáris elit bibliája
2002. szeptember

1925-ben jelent meg y Ortega Gasset esszéje. A művészet elembertelenítése címmel a dolgozat fő érdeme szomorú korszerűsége publikálása idején. Hiszen 1925-ben, az első világháborút követő kiábrándulás és zűrzavar közepette az emberiség Európával az élen máris lázasan készülődött az ismert történelem legmélyebb meghasonlására, a technika bravúrjaival véghezvitt tömegmészárlásra és népirtásra.

A dráma a 20-as 30-as években az abszurditás alap hangulatában verekedte magát a történelem színpadára. Eszmei nyitánya pedig az irracionális hangulatban született germán fajelmélet. amely már gondolatilag is egy önmagában rejlő ellentmondásra, a vulgáris-elitizmusra épített. Szellemi, sőt többségükben fizikai mivoltukban is korlátolt, sőt beteg emberek kis csoportja a terror eszközeivel elitnek kiáltotta ki magát, valamint a munkanélküliség és a tomboló infláció tanácstalanságában könnyű prédává vált híveiket. Megoldhatatlannak látszó bajokkal szembesülő nincstelenek millióinak, később pedig ártatlan és védtelen emberek gyilkosaivá és kirablóivá zülesztett tömegeknek a földkerekség elit fajtájának címét adományozni, tizenkét évre szóló nyerő ötlet volt.

Az Ortega y Gasset-féle esszét olvasva az embernek az az átfutó gondolata támad, mintha a fajelmélet kieszelőinek némely ötletét művészet elembertelenítése címet viselő írás is sugalmazta volna. El kell jöjjön az idő, amikor a társadalom két rendre, illetve osztály a szervezi át magát, a kiválóakra (illustrious) és közönségesekre (vulgar). "Az a zűrzavaros. alaktalan megkülönböztetés, fegyelem s társadalmi szerkezet nélküli állapot, amelyben Európa az utóbbi százötven éve él - nem folytatód tat." Ezek után a szerző a meghökkentőnek szánt, eredeti" megfigyelését közli, mégpedig az előző idézet elragadtatott stílusában. miszerint az emberek nem egyenlőek. J. Ortega y Gasset úgy vélte, ezt a példátlan felfedezést ő volt hivatott végre kimondani. A kérdés, vajon miért volt fontos ilyen fajta tár érvényű véleményét egy, a művészetekről és irodalomról szóló elmélkedésben leszögezni? Azért, mert... de inkább szóljon José Ortega y Gasset.

A modern művészet két osztályra osztja az embereket (közönséget) azokra, akik megértik és azokra, akik nem, vagyis azokra, akik művészek és azokra, akik nem. Az új művészet egy művészi- es művészet. Olyan művészetről van szó, amelyet csak különleges művészi érzékenységgel megáldott emberek érthetnek meg. Egy művészeknek való művészetről van szó."

Bizonyára itt jött el a jelentőségteljes egymásra kacsintás ideje némely "minőségi" (idéző ki emelés J. O. y G.-tól) művész számára mondván:

"Hát nincs igaza J. O. G-nak: az, hogy az emberek bizony soha se voltak, és ha azután nem történik valami. ma még elképzelhetetlen felsőbb intézkedés, soha nem is lesznek egyenlőek. És vajon nem igaz-e, hogy az "alaktalan tömegek" mindig is közönyösek voltak az igazi művészet iránt?

Minthogy nem támadjuk (ég óvjon) és nem védjük (ég óvjon) ha nem egy később megjelölt cél érdekéhen igyekszünk bemutatni az idézett esszét, ezért a legcélravezetőbb, ha ismét magának José Ortega y Gassetnak adjuk át a szót. Ő maga mondja el milyen művészetre gondol, amikor a "művészies, művészeknek való művészetről" szólt.

"Az emberi sorsok felett érzett gyász vagy öröm megjelenítése vagy elbeszélése egy művészi műben nem Csupán idegen az igazi művészi élvezettől, hanem az emberi tartalommal egyáltalán való foglalkozás összeegyeztethetetlen a valódi esztétikai élvezettel." Majd így folytatódik az igazi művészetről" való eszmefuttatás, illetve az "igazi művészeknek szóló útmutatás "Bár tiszta művészet talán lehetetlen, azonban kétségtelenül felül kerekedhet a művészet megtisztításának folyamata (purifications). (...) E folyamat során elérhető egy helyzet, amelyben az emberi tartalom olyan jelentéktelenné válik, hogy már cl is hanyagolható".

A szerző erőteljes, helyenként agresszív hangvétele kiváltképpen kíváncsivá teszi az olvasót, mit is ért az említett esztéta "tiszta esztétikai élvezeten. Ám erre a kérdésre J. O. y G. olvasója soha nem kap választ. Ehelyett az esszé szerzője néhány mondatos művészet- és irodalomtörténeti megjegyzésben érvényesíti esztétikai elveit. A XIX. század művészetéről összefoglalva így szól: "A XIX. század művészei túlságosan tisztátalan módon alkottak (impure). A szigorúan vett esztétikai elemet a minimumra csökkentették, megengedve, hogy a mű csaknem egészében emberi realitásokat (viszonyokat) tartalmazzon". Ennyi a XIX. századról! Hogy más XIX. század előtti művészeket és írókat is a tisztátalan esztétikai eszközökkel (értsd emberi tartalom) vétkezők közé sorolt. az nem csupán feltételezés. hiszen a színházzal foglalkozó eszmefuttatása során az emberi tartalmak iránt közismerten fogékony W. Shakespeare nevű szerzőt meg sem említi. Teszi ezt színház-esztétikai hősének, Pirandellónak, konkrétan a Hat szerep keres egy szerzőt írójának javára.

Annak érzékeltetésére, hogy pontosabban mire gondolunk. amikor a vulgáris elitizmus meghatározást alkalmazzuk, érdemesnek tűnik idézni J. O. y G.-nak a regényirodalomra vonatkozó meg jegyzéseit, illetve a regényíróknak szóló tanácsait. j. O. y G. megállapítja, hogy a regényirodalom válságba került. Első és úgy látszik legfőbb okként azt említi, hogy a XX. század regényírói számára alig maradt megíratlan téma. Vagyis a korábbi századok, különösen a XIX. század írói - mint irodalom történeti megjegyzéséből már tudjuk, ugyan esztétikaellenes eszközökkel élve - de mindent elírtak utódaik elől. Ami konkrét tanácsa it illeti, azok számára, akik a lénye gében kimerített témakörök ellenére mégis regényírásra szánnák magukat - ezt tudjuk meg J. O. y G.-tól: A regényíró igen jól teszi, ha a történettől tartózkodik. Első sorban azért, mert a történet a regényben a tiszta-esztétika" ellen működik. Különben pedig nem is érdekli az olvasót. (Természetesen mindig a "tiszta esztétikai élvezet- alkalmas és arra vágyódó olvasóról, a "művész" olvasóról van szó.) Történet helyett érdekes jellemek lélektani elemzését ajánlja. Ez esetben is az első gondolat a válasz helyett az önmegtartóztatás, ezúttal mégis megjegyezném, hogy ez a különválasztás talán mégis képtelenség. Pontosabban a tanács minden egyes részlet. Az első "az érdekes karakterek". Mit jelent az, hogy "érdekes"? Vajon a jelző használható, egyáltalán megemlíthető-e, mint esztétikai fogalom? Ez már csak tökéletes viszonylagossága miatt is képtelenség. A nagyobb baj azonban a történet és a jellemábrázolás erőszakolt, és gyakorlatilag lehetetlen szétválasztásával van. Hiszen, hogyan válhat egyáltalán felfoghatóvá - az érzékletes megértéről már nem is beszélve - egy "érdekes jellem. egy "megragadó lélek", ha nem a történetekben megjeleníthető cselekvés útján. Vagy, mint Goncsarov Oblomovjában a "nem-cselekvés" által, ami említett jeles műben történeti keretben a hangsúlyozott "nem cselekvés" - cselekedeteinek drámai közegében jelenik meg. Egyáltalán, hogyan juthat el tudatunkig, hogyan jelenhet meg a tiszta esztétikai élvezetre" áhítozó lelki szemeink előtt egy nem cselekvő "érdekes" karakter vagy lélek? Hogyan? Például, néhány történelmi tény arra utal, mintha Churchill meglehetősen "érdekes karakter", vagy mondjuk érdekes lélek" lett volna... Vajon hogy ábrázolható egy Churchill-féle "érdekes lélek"? Hogyan máskép- mint - bár a legkülönbözőbb írói stílusban és eszközökkel - de történeteket előidéző cselekedetei által? "Érdekes" jelleme például úgy vált érzékelhetővé még saját családja számára is, hogy festett és írt, és hogy a 30-as évek közepén "érdekes" jelleme kiállta az angol arisztokrácia tagjainak gúnykacaját, sőt durva sértéseit, mert látnok látta a világot fenyegető veszélyt. Továbbá "érdekes" jelleme lehetővé tette, hogy az alapgondolatot tekintve egyedül változtassa át az Európában magára maradt szigetországot egy gigantikus hajóvá, ahonnan kiindulva a szövetségesek a történelem legnagyobb csatájában visszafoglalták a Harmadiknak keresztelt náci Birodalomtól Európát. Ha egy író a történetek mellőzésével igyekezne Churchill "érdekes lelkét" ábrázolni – igen reménytelen helyzetbe kerülne. Nem maradna más, mint hogy Churchill ül egy házban és reggeltől estig, majd estétől reggelig lélegzik, illetve lélegzik.
Ígéretünkhöz visszatérve, mi szerint a 76 esztendővel ezelőtt megjelent esztétikai tanulmányt egy később megjelölendő célból mutatjuk be, most tesszük fel a kérdést: vajon mi lehetett a célja az ortegai vulgáris elitizmusnak? És vajon mi az oka, hogy egyetemi campusokon és a művészek és az írók körében azóta is jó számmal akadnak Ortega-követők? Vajon kinek és miért érdeke, a fizikai, illetve a szellemi terror eszközeivel, vagyis mesterséges módon, zárt Fülledt légkörű "elit" csoportok létrehozása? Kétségtelenül azoknak, akik érzik, sőt tudják hogy politikai törekvéseik, illetve műveik eleve kudarcra lennének kár hoztatva, ha elvesztenék a politikai vagy szellemi elit védelmét. Más szóval politikai ideáik, illetve műveik nem állnák meg a helyüket egy szabadabb társadalmi vagy szakmai környezetben. Szigorúan művészetről és irodalomról szólva, az Ortega által olyan szenvedélyesen, sőt fenyegetően ajánlott "művészeknek szóló művészet" a tiszta esztétikai élményt nyújtó meghatározhatatlan - valójában tartalom nélküli esztétikai jelszó átlátszó célja a művészet minden éhezőjének és az olvasók gyakorlatilag minden rétegének kizárása, A módszer célja, a korántsem mélységük, hanem semmitmondó tartalmuk miatt érthetetlen írásműveknek való szálláscsinálás.
(J. O. y O. maga árulja el olvasóinak, hogy például véleménye szerint is a dadaizmus egyszerű csalás volt. Később azt is bevallja. hogy a szerinte kizárólag kor szerint fiatalok által (!) képviselt "új érzékenység" és új művészet" semmi jelentős eredményt nem hozott.)

Az "új érzékenység" az "új művészet", amely okszerűen csakis a közönség kizárásával és csakis a szellemi erőszak eszközeivel tartható fent ideiglenesen - elengedhetetlenül igényli a vulgáris elitizmus esztétikai védőpajzsát "Elméleti" úton előre meg kell magyaarázni a közönség közönyben megnyilvánuló megvetését, amellyel a különböző elnevezésekkel felcicomázott, a vulgáris elit szellemében készült műveket sújtja. A túlnyomó többségükben értéktelen és élvezhetetlen művek és szerzőik fel- értékelésére egyetlen módszer használható, Ez pedig a művészetek és az irodalom lehetséges közönségének kíméletlenül durva, vulgárisan általánosító leértékelése. Az esztétikai ideológia. a vulgáris elitizmus tanítása eleve igazolja a visszhangtalanságot és a megérdemelt sikertelenséget eleve megmondtuk, hogy gyöngyszemeink méltatlanok elé szóródnak majd". A vulgáris elit esztétikájával operálva sikerült a politikai diktatúrákban pusztító fordított kiválasztás folyamatát érvényre segíteni. Hiszen ha a tömeg, a közönség méltatlan, akkor - ha egy mű mégis felkelti a méltatlan közönség érdeklődését - az eleve rossz. Míg a visszhangtalan művek eleve kitűnőek, hiszen a silány tömeg negatív kitüntetését, a közönyt nyerték el!

A művészet elembertelenítése című írásmű korántsem hatástalan azok számára, akiknek szükségük van a szellemi diktatúrára. Hiszen önmaga magyarázza meg a politikai és szellemi diktatúrákkal való közeli rokonságát. Maga vall a mindenfajta demokratikus gondolat és és gyakorlat iránti megvetéséről. Szóljon ismét a fenti esszé szerzője J.. O. y G., aki az általa romantikusnak ítélt irányzatot még tőle is meglepő vulgaritással és kitörő antidemokratikus hevülettel bírálja. "A romanticizmus a népszerű stílus prototípusa. A demokrácia első szülöttjeként a tömegek keblükre ölelték".

Bárki meg győződhet arról, hogy az említett írásmű igazán nem szűkölködik önleleplező kitörésekben. Álljon itt egy másik, filozofikusabbnak szánt ortegai eszme idézete: " A művészetben éppúgy, mint az erkölcsökben a cselekvés nem a szemel ítéletünkön múlik. El kell fogadjuk, amit az idő ránk kényszerít. Az idők parancsának való engedelmesség az egyén számára a legreményteljesebb választás.

Az idézet mögöttes üzenete olyan világos - bár csak képletesen szólva - , de az embernek ismét az az átfutó érzése támad, hogy e gondolatok megfogalmazására szóló megrendelés vajon nem a Spanyol bonnal szomszédos Itáliából érkezett-e? Abból az Itáliából. amelynek Róma nevű fővárosába az idézett esszé megjelenése előtt három évvel a Ducének becézett Mussolini feketeingesei élén bemasírozott.

A művészet elembertelenítése című írásmű (micsoda ontológiai ér telemben tévedő cím!) szerzője esetében szó sincs arról hogy műve rémisztő címe ellenére mindenben tévedett. Sőt, higgadt megfontolás után azt lehet mondani, hogy J. O. y G.-nak a problémák és leselkedő veszélyek tekintetében többnyire igaza volt. Ez nem meglepő, hiszen a művészet elembertelenítése szerzője írta a Tömegek lázadása című kitűnő filozófiai esszét is.

Így hát talán nem igaz, hogy a közönségnek nevezett emberek túlnyomó többsége - bár nem szükségszerűen alacsonyabb szellemi színvonalú. mint Ortega állítja - de életkörülményeik miatt nem szabadíthatják fel magukat a tiszta "esztétika" élvezetére, és ezért a kultúrák hulladéktermékeit imádják? Kétségtelenül igaz. Talán nincs-e kétségbeejtő igazság abban, amit J. O. y G. az.,idők parancsának való engedelmességről" mond? Talán nem szenvedjük-e például a technika rákos önfejlődésének csapásait, és akarva-akaratlanul nem engedelmeskedünk-e parancsainak? Sajnos megtesszük. Vajon nem helyes-e a romanticizálással az ürességtől kongó pátosszal szembeni óvás? Nagyon is helyes. Különösen a televízió és a film esztelen "akció’ tombolásának korából visszatekintve, talán nem helyes-e a minden a történet és minden az eseménnyel szembeni óvás? Nagyon is helyes. Talán nem igaz-e, hogy nem csupán a regényírást, de a művészet és a kultúra minden ágát súlyosan fenyegeti korunk hisztérikus materializmusa? Vitathatatlan, mert tényszerűen igaz.

Csakhogy, vajon Marxnak és követőinek nem volt-e igazuk. amikor gondolati rendszerbe foglalták az ipari-technikai társadalom emberellenes tobzódása feletti fel háborodásukat?

Vajon nem volt-e igaza Leninnek és társainak akkor, amikor Oroszország Anyácskánk az idő szerint 160 millió lakosa túlnyomó többségének sárba-nyomorba ragadt helyzetén, és a még 1860-ban is érvényben lévő jobbágyságon felháborodtak? Kétségtelenül igazuk volt. És az erősebb idegzetűek számára talán még az is megemlíthető, hogy Adolf Hitlernek is igaza volt, amikor az első világháború után Németországban kialakult káoszról és következményeiről szónokolt. Minden említett történelmi példában nem a problémák felismerésével, hanem a megoldással volt baj. A megoldás volt tragikusan tévedő, sőt sátáni. Mussolinitől Hitlerig, Lenintől Mao Ce-tungig kivétel nélkül a helyes helyzetfelismerés után a történelmi feladatnak lehető legegyszerűbb és legkényelmesebb, személyes hatalmukra legveszélytelenebb megoldását választották: a fizikai és szellemi terrort. A "modernség" és a "nagy vívmányok" dicsőségében sütkérező legvéresebb XX. századunk lapjait pedig a vulgáris elit tagjai írták. Az ismert történelemben példátlan rémtetteiket pedig a "közönség", vagyis az emberek véleményének teljes semmibe vevésével és a döntésből való hermetikus kizárásával vihették és vitték is végbe.

A művészetben és irodalomban csakúgy, mint a politikában, amikor egy nehéz helyzetben hiányzik a tehetség, a képzelőerő és az ösztönök ereje, szinte mint keljfeljancsi pattan fel a vulgáris elit, és a nyílt vagy hurkolt felhívás fizikai és szellemi terrorra. Vajon nem érdemes-e meggondolni, hogy az emberi ügyek és állapotok iránt fogékony festőnek és írónak, és szivarján szenvedélyesen pöfékelő miniszterelnöknek, Winston Churchillnek még a brit szigetország fennállása óta legválságosabb napjaiban sem jutott eszébe a terrort, a politikai és szellemi önkényt, vagyis a vulgáris elit módszerét alkalmazni. Pedig a végveszély óráiban London megsemmisülésének napjaiban nem hatott volna képtelenségnek, ha például így morfondírozik: "Mit kezdjek én 50 millió beafsteakzabáló footballrajongóval? Ezeknek csak parancsolni lehet." Ehelyett szétosztotta a lakosság között az első világháborúból visszamaradt flintákat és a sokaság bevonásával tudományos - kényszerből haditudománvos...- és hírszerző szervezkedésbe kezdett. Végül is a szellem erejével az emberekbe vetett korántsem pátoszos, ámde annál reálisabb bizalmával - politikai-katonai győzelmet aratott. Bizonyára az ismert történelem legnagyobb, de főként leghumánusabb győzelmét.

Szellemi értelemben hogyan működik J. O. y G.? Jellegzetesen esztétikai terrorista és esztétikai, bürokrata módjára jelenti ki: olvasóra, közönségre nincs szükség, hiszen a tömegtengerben csak még mélyebbre lehet süllyedni, onnan esetleg éppen a művészet és irodalom segítségével felemelkedni lehetetlen. Továbbá nincs történet, mert az a lélektani elemzés elhanyagolására, felszínes izgalomkeltésre és eszméletlen szórakoztatásra csábít. Pont.

(Illetve itt kissé megbicsaklik, mert Proustot dicsérve-bírálva kijelenti, hogy amit Proust csinál, az azért túlzás. Ezért, kevés történés, esemény talán mégis megengedhető. Mondjuk, egy csipetnyi.) A pátoszról szólva: aki művészként vagy íróként pátoszra mer gondolni, az jobban teszi, ha kiugrik a művészet és irodalom épületének legmagasabb emeletéről. Az iróniáról ellenben az a véleménye, hogy az kötelező. Álljon itt egy jellegzetes ortegai óvás: Nem lesz könnyű egy harminc év alatti személy érdeklődését felkelteni egy olyan könyv olvasására, amely a művészet ürügyén férfiak és nők cselekedeteiről számol be. Ez már megfogalmazásában is úgy hangzik, mint a harminc év alattiak pártjának szervezeti szabályzata. Így juthatott el egy nyilvánvalóan nagy műveltségű és sokat töprengő ember - A tömegek lázadása című kitűnő esszé írója - oda, hogy esztétából esztétikai-szakácsmesterré képezze magát, ami a vulgarizmusra való hajlandósága okán végzetes tévedésre vezette. Erről majd később lesz szó.

Egyebeket leszámítva, a szóban forgó esszéistától kissé elhanya olt William Shakespeare-nek, úgy tetszik, piszok nagy szerencséje volt, hogy mintegy háromszáz évvel elkerülte az Ortega y Gassettel való kortársi találkozót, mert, ha véletlenül kezébe kerül Ortega idézett műve, akkor minden bizonnyal nem a Vihar, illetve a szonettek megírása után, hanem korábban, a II. Richard, Romeo éa Julia, Lear király, Othello, Hamlet és más művei megírása előtt töri ketté a tollát. Ugyanis, mint ismerete az idézett esztéta által nagyjából mellőzött szerző - bizonyára a ortegai figyelmeztetésekről még nem tudva és a ,,művészies művészet" gúnykacajától még nem feszélyezve - bátran, sőt mindeddig feledhetetlen eredménnyel élt egyszerre - vagyis egy-egy művén belül - a pátosz, a történet, a grand guignol, a fékezhetetlen irónia durva "pórias" tréfa, a "romantkus" emberi együttérzés minden eszközével. Mindez nem akadályozta meg Shakespeare-t, hogy színpadi irodalomban azóta meghaladott filozófiai és lélektani mélységekbe merüljön. Az olvasók szíves türelmében bízva álljon itt egy ideillő és talán nem érdektelen példa, amely felidézi Shakespeare egyik bűnét, amennyiben III. Richárd című művében egy önmagában védhetetlen grand guignolra vetemedik. Mégpedig műve elején. Miután bemutatta hősét akivel "elbánt a természet", az angol szerző azt akarja a nézőkkel elhitetni, hogy egy púpos, szöcskeként ugrándozó torzszülött, az általa aljas módon meggyilkolt szeretett férj koporsója mellett fekteti nyomoréki ágyába a feltehetően szépséges Lady Annát. Erre minden mai színházi szakértő a javasolná a III. Richárd írójának, hogy feledkezzen meg elszabadult ötletéről, mert nincs az a kalandra éhes bárdolatlan néző, aki ezt képtelenséget lenyelné. És a színházi szakembereknek igaza is lenne, ha olyan szerzőtől követelné grand guignol elvetését, akinek kezében nem állnak jól az irodalom kártyái és aki nem tudja azokat a kártyákat jól keverni. Mert ilyen szerző az előbb említett epizódot valóban grand guignolként csupán a pillanatnyi figyelemfelkeltés és megdöbbentés céljára használná.

Ám mire használja az angol színpadi szerző az említett gran guignolt? Valami olyasmire, ami éppen a felszínesség, vagy vulgarizmus ellentéte. Nevezetesen arra, hogy éppen az önmagában hatásvadászó ötlettel bizonyítsa mély emberi tapasztalatát és megrendelését; miszerint a hatalmi vágy gyakran hatalmi tébollyá torzul. Továbbá a hatalmi téboly megszállottjai a tömeghipnózis eszközével a bajba jutott tömegeket saját érdekeikkel szöges ellentétben lévő célokra képesek mozgósítani. Sőt, hogy ezek a tömegek a hatalmi téboly megszállottjait kérve-kérlelik, hogy maguk fölé emelve őt, áldozataikká lehessenek. William Shakespeare idézett művében nem csupán figyelemre méltó színpadi szerzőként, de látnokként is bemutatkozik, aki a korában zajló történések láttán "megjósolta’ a több mint háromszáz év múlva bekövetkező eseményeket. Sőt azt is észrevette, hogy a hatalmi téboly különös, szinte titokzatos módon nem csupán rombolás- hanem alkotásra is készteti e téboly rabjait. Hiszen III. Richárd nemcsak cinikus tömeggyilkos, de összeesküvő, gyerekgyilkos, vadállat", hanem karizmatikus és szellemes, zseniális ember, a tömeglélektan és egyáltalán az emberi gyengék ismerője. Erre a tudására épít. És sikerrel. Ami pedig az idézet III. Richárd-Lady Anna jelente illeti, vagyis magát a grand guignolt; kiderül, hogy a hatalmi téboly megszállottja nem csupán emberismerő, karizmatikus figura, de bátor férfi is! Hiszen szellemes tirádái közepette sátáni tehetsége arra a bátor ötletre ragadja, hogy e szavak kíséretében adja át tőrét Ladv Annának:

Ne tanítsd ilyen megvetésre ajkad,
Úrnőm, hiszen csókokra van teremtve.
Ha bosszulló szíved meg nem bocsáthat,
Nézd. neked adom éles kardomat,
S ha tetszik néked hű szívembe döfni,
Hogy elszálljon e lélek, mely imád,
Én megnyitom a halálos csapásnak,
S térden könyörgöm tőled a halált.

(VAS ITVÁN FORDÍTÁSA)

Vagyis bátor. Nem retten vissza a legnagyobb kockázattól sem. Hiszen igazán nem lehet biztos abban, hogy az őrjöngő veszekedés és átkozódástól felajzott gyászoló nő, szeretett férje holtteste mellett nem szúrja-e le őt, férje gyilkosát. Ezért egy bizonyos felfogásban a teljesítményt értékelve nem képtelenség azt mondani, sőt érezni, hogy III Richárd, a nyomorult gyilkos megérdemli áltata özvegyét. A szerző a hatalmas tébolyról szóló nagy gondolata érdekében jól használta a grand guignolt. Ez az oka annak, hogy az említett színpadi mű nézői e jelenet láttán néhány száz év óta nem röhögve, fütyülve és csoszogva hagyják ott a nézőteret, hanem az adástól függően figyelemmel, döbbent érdeklődéssel követik a színpadi eseményeket. Különben, és figyelemre méltó módon, még azt a történelmi és lélektani kecsességet is magába rejti az idézett shakespeare-i grand guignol, hogy bár karizmatikus teljesítménye és személyes bátorsága okán Gloster hercege elnyeri Lady Anna szerelmi kegyeit, sőt a kezét is. De kit csalt ágyába? Azt, akit megérdemelt. Olyan nőt, aki beugrott, mert alkalmas volt arra, hogy beugorjon a richárdi trükknek. A shakespeare-i nagyság és mélység éppen egy grand guignol átgondolt - bizonyára főként átérzett - használatával előállította a csodát, a jelenet részkatarzisát. Hiszen a jelenet mindkét szereplője azt kapta, amit megérdemelt!

Magas szintű technikával meg áldott és megvert korunk kétség beejtő iramban sivárosodik és bürokratizálódik. Ám a művészet és irodalom manapság sem tűrheti se az ortegai, se a másfajta esztétikai bürokráciát. Az esztétikai szakács- könyvek feleslegesek, mert használhatatlanok. Mégpedig azért, mert a művészetben és irodalomban minden módszer és stílus, bár milyen alkotói elképzelés használ ható. A grand guignoltól a minuciózus lélektani elemzésig, a finom iróniától kezdve a nyers humorig és a lét értelmén való töprengésig - minden. A kérdés csupán az ki használja azokat, és hogyan. Egyetlen módszer használata azonban valóban le hetetlen, a Semmitmondásé. A korunkban oly gyakori, intellektuálisnak álcázott Semmitmondásé. Illetve az is alkalmazható. de csendben, hogy senki meg ne hallja. Ez az előadásmód annál is ajánlatosabb, mert az effajta műveket amúgy se hallja meg senki. Még ha véletlenül valaki rákényszeríti magát, hogy sznobizmusból átrágja magát a művön, akkor sem.

Ortega y Gasset említett művében külön két rövid fejezetet szentel a művészet és irodalom jövőjének és egyáltalán való szerepének. E fejezetek címei’. "Iróniára kár hoztatva" és "A jelentéktelen művészet".

Olvassuk az érvelést: "A művészet önmagába való visszavonulásának első következménye a "A pátosz betiltása". (Így! "Betiltása’) A humanitással terhelt művészet olyan nehézkessé vált, mint maga az élet. A művészet különlegesen komoly dolog volt, szinte Szent ügy. Valamikor Schoppenhauer és Wagner - idejében nem kevesebb re, mint az emberiség megmentésére vállalkozott."

Mígnem az Új szellemi érzékenység korszakában: "A test kultusza tévedhetetlenül a fiatalság felé való vonzódást bizonyít, hiszen csak a fiatal test könnyű és szép. Míg az ész kultusza az öregség elfogadásáról árulkodik, hiszen az ész éppen akkor éri el de lelőjét, amikor a test hanyatlani kezd... Kétségtelen, hogy Európa a fiatalosság korszakába lép." Ez a "jóslat" már 1925-ben is szinte képtelenül tévedő.

(E sorok olvastán fülünkben a valóban felcsendülnek a korabeli hivatalos olasz fasiszta induló dallamai és ortegista szövege: Giovinezza, giovinezza, primavera di hellezza.")

A társadalom mozgási irányának elemzése Ortega y Gassetet a "tiszta esztétikai élvezet", az elit által, az elit számára produkált művészet", az új művészi érzékenység" apostol-hirdetőjét, a művészet és irodalom egyedül lehetséges jövőjét illetően erre a végkövetkeztetésre juttatja: "A művészet - mint a tudomány és a politika - a lelkesedés középpontjában volt. Ámde ez az érdeklődésünk gerincét alkotó elem a perifériák felé mozdult el. Bár nem veszítette el attributumait, de jelentéktelenné vált."

Szinte egy laboratóriumi kísérlet pontosságával áll elénk a korábbi kép: Az idézett esszé szerzője ezúttal sem a felszínen mutatkozó jelenségek leírásában téved (bár mint láthattuk időnként azokban is) hanem következtetéseiben. Es éppen a művészet és irodalom szerepének és jövőbeni értelmének megítélésében követi el azt a hibát, amelyet korábban végzetesnek neveztünk. Es valóban gondolatilag végzetes - mert a legmélyebben gyökerező - lételméleti tévedésről, az embernek a létezésben való helyét és lehetőségeit illető tévedésről van szó. Ugyanis nem Csupán Schopenhauer és Wagner (miért éppen őket említi?), de minden korokban, kezdve az első barlangfestménytől, a művészet és irodalom mindenfajta világ megváltó szándéka és ezért szánalmas volt. Úgy, hogy ebben J. O. y G. korántsem tévedett. Csupán abban, de abban valóban végezetesen nagyot - hogy az első barlangfestmények óta napjainkig az igazi művészek és írók, a jók és a nagyok különösen, de bizonyára a közepesek is, műveikkel semmivel sem kevesebbet, mint éppen a világ megváltását célozták.

Csakis azt és semmi mást. Tudatosan és az életérzések homályos világában egyaránt. Igenis, a világ megváltását. És nem annak ellené re, hogy józan ésszel minden igazi művész és író pontosan tudja, hogy az ember világa megvált hatatlan, hanem éppen ezért. Éppen a feladat lehetetlensége miatt. Hiszen éppen a világ megváltásának, mint célnak a lehetetlensége és így önmagában való értelmetlensége a művészet és az irodalom értelme.
És vajon honnan ered, miben gyökerezik minden valódi művész, író, sőt tudós életérzése, amely mindig is azt az "ötletet" sugalmazta, hogy a világ megváltásának értelmetlen találják meg tevékenységük értelmét? Az "ötletet" maga az emberi lét felfoghatatlan értelme sugallja. Hiszen az általunk ismert világban egyedül az ember "tüntettetett ki" és "sújttatott" tudattal. Az embert pedig tudata kényszeríti a felfoghatatlan elmúlás fel fogására. Az elmúlás felfogására, amelytől semmi igyekezet, semmilyen nagyság soha senkit meg nem óvott. Az elmúlásból következik, hogy az emberi lét értelmének minden, akár tudományos, akár művészi, akár teológiai vigasza és magyarázata értelmetlen. Az ember az egyedüli élőlény, amely tudata birtokában kénytelen a legmagasabb rendűnek képzelni ma gát - miközben azzal a képtelenséggel kell szembesülnie, hogy ugyanakkor ő. az ember, az egyedüli, fajtáját és környezetét pusztító, önpusztító lény. Az embernek az elfogadhatatlant kell elfogadnia. A felfoghatatlant kell felfognia. Történelmi értelemben és személyes mindennapjaiban a megoldhatatlant kell megoldania, nem mást, mint az elmúlással sújtott és egyben felmagasztalt létét. A felfoghatatlanul értelmetlen létben való fennmaradását. Céltalanságának kell naponta és történelme során örökké célt adnia. Az emberi létnek ez a felfoghatatlan és mégis minden időpillanatban feloldott lehetetlensége adta mindig Is a mű vészek és írók számára a világ megváltásának képtelen ötletét. Es éppen a feladat transzcendentális természete volt és marad az igazi művek ihletésének legmélyebb és kiapadhatatlan forrása.

Éppen ezért az ortegai esztétika és az ő esztétikai receptjei különös módon egy embertani értelemben vett komformista modernizmust sugallnak. Az ember létbeli nyomoróságát. kétséges szerepét e tehetetlenségét illető komformizmusról van sző. Ennek szellemében a létbeli és társadalmi szervezetben fellépő és egyre fenyegetőbb problémáit megoldani nem képes ember, az "új érzékenység" művészeti receptje szerint, a "művészies művészetben" előbb mint nyomorult féreg. a létezés varangya, szürke, orrát piszkáló. böfögő, szellentő, visszataszító senki jelenik meg majd Ortega y Gasset tanácsára és követői jóvoltából el is tűnik.

Vajon igaz-e, hogy a teremtett világban, (vagy akinek tetszik az önteremtő természetben) tudattal gyedül sújtott - es ezért legkeservesebben létező élőlény. az ember i művészetben és irodalomban az új érzékenység" által oly divatossá tett torzképét az "antihős", nyomorult csúszómászó torzképét kell látnia? Egyáltalán nem biztos.

Hiszen, ha meggondoljuk, a minden élőlénynél kíméletlenebbül sújtott ember a létezés hőse. És talán ezzel szemben egy másik, mondjuk, nem ortegai esztétikai recept szerint, az embert és létét vajon olyan felhőtlennek kell-e a művészetben és irodalomban látni, ahogy a politikai diktatúrák által feltalált különböző izmusok előírják? E feltételezés ellen talán nem is szükséges magyarázkodni akkor hogyan?

Talán úgy, ahogy minden korok minden nagy és jó művében, az irodalom és művészet minden fajtájában. Mert hogyan jelenik meg a jó művekben az ember és léte az első barlangfestmény óta? Nyomorultnak es aljasnak, közveszélyesnek és szánandónak, hősiesnek és visszataszítóan gyávának, megvetésre méltónak és magasztosnak. És itt csupán nem egymással ellentétes jelzők felsorolásáról van szó, ha nem emberi létünk milyenségéről.

A komformista módon "modern" felfogás híveinek meglepetésére a jelzők között a hősiesség is szerepelt. Bizony nem elírásként. Hanem nagyon is megfontoltan.

Hiszen a minden élőlénynél keményebben sújtott ember nemcsak nyomorult. szürke és visszataszító, de a létezés hőse is. Az, mert el kell viselje magát a létezést! Saját emberi mivoltát

A társadalom és a mű észetek történetének gyakran ismétlődő jelenség,. hogy a történelem színpadán egymás ellen harcoló, alkalmasint élet halál harcot vívó hatalmakról és irányzatokról, ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, egy kutya kölykelők. Vagy ha nem is azok, de akarva-akaratlanul, vagyis pusztán tevékeny saját formai ellenfelüket segítik. Mert hiszen az Ortega y Gasset-fele esztétikai testamentumot forgató új érzékenységű "művészies művészeti irányzatok és izmusok az irodalom és művészet elembertelenítésével, a lehetséges közönségnek egy irracionális elitizmus jegyében való elidegenítésével. az irodalom és művészet eltörpülésébe való beletörődéssel, sőt annak elősegítésével - átadják a helyet a film, televízió és videó populáris kultúrájának". A legocsmányabb és legveszélyesebb emberi ösztönöket dicsőítő vurgális szemétnek. Ezzel megismételve Shakespeare II. Richárdjának vétkét, aki egy gyenge pillanatban önmaga mondott le koronájáról. Szerénységgel leplezett gyáva ötleté ért cserébe a visszavonultság békéjét remélte, amit azonban ellenfelétől valójában kapott az a hóhér tőre volt.

Brecht Galilei élete című drámájában a tanítvány, Andrea Sarti csalódottan veti szemére mesterének, hogy az inkvizició fenyegetésére visszavonta a tanait. Galilei távozóban így védekezik: Nagy baj, ha bárhol is hősökre van szükség. Az pedig tragédia, ha mégis szükség van rájuk és egy sem akad - vág vissza a tanítvány.

Az emberi világ olyan természetű, hogy mindkettejüknek igaza van. Mert például 1940-ben nagy hajra utalt, hogy hősökre volt szüksége a szabad világnak. Ás tragédia lett volna, ha a szükség órájában nem támad egy Winston Churchill nevű feledhetően hős.

A gondolatot a művészet és az irodalom jelenkori helyzete idézte fel Mert hiszen korántsem csak Ortega y Gasset véleménye. ha nem szinte egyértelmű felfogás és mindennapi tapasztalat szerint a művészet és irodalom temetési szertartásán veszünk részt. Immár jó néhány évtized tapasztalata ezt a felfogást lát5zik erősíteni, sőt s i tarthatatlanná tenni. Ami elképzelhető egy ezzel szöges ellentétben álló felfogás. vagy talán megérzés, amely az irodalmat és a művészetet a jövő főszereplőjének - s vegyünk bátorságot a szóhoz - hősének képzeli cl. Talán csak úgy találomra. vagy esetleg az érdekessé kedvéért? Nem azért, hanem abból a tapasztalathól kiindulva, hogy második világháború idején a emberi történelem új szakasza kezdődött. Korábban népek országok, fájok és vallások harcoltak egymás ellen. Korunkban azonban az emberiség megkezdte az önmaga ellen vívott háborúját. Koránt sem az atommaghasítás és a bombák feltalálására gondolunk, hiszen azok csak az új háhorú technikai eszközei.

A Föld népességének robbanásáról, az úgynevezett "Peoples bomb"-ról és az azzal egy idejű gyűlöletrobbanásról van szó.

A világmegváltónak ígért politikai forradalmak mindegyike kudarccal végződött. Márpedig az ember földlakói lehetősége került közvetlen veszélybe. Ha a politikai forradalomban nem bízhatunk többé, egyetlen remény maradt: a képzelet forradalma.

A képzelet forradalma, amely arra hivatott, hogy az ismert történelem tapasztalataival e emlékei- cl szembesülve a gyűlölet mítoszaival szemben a megértés mítoszait teremtse meg.
Csak az irodalom és a művészetek képesek a harmadik évezred drámájának megírására, megfestésére e színpadra állítására, A harmadik évezred drámája pedig nem a konfrontáció megkövesedett drámája. Az új és ezred igazi drámája, a megértés drámája. Ez a nagy dráma. Ez a nagy tett. Hiszen az emberiség nem csupán fizikai létében szenvedte meg szégyenletesen és tragikusan vérszomjas századunk két világháhorúját és öt népirtását. Szellemi értelemben is kínpadot jelent már nézni, hallani és elemezni a konfrontáció drámáit.
Egyszerűen szólva azt mondhatjuk. hogy a konfrontáció drámáira és annak ábrázolására még a hülye is képes. A modern dráma, vagyis korunk drámája a megértés drámája.

Az igazi drámai küzdelem nem csupán a másság eltűrése hanem élvezetének és használatának fel fedezése. Nem elhatározás vagy kinevezés. hanem az életösztön. Azért, mert ha a művészet és iroda lom kezdeményezésére az emberiség nem képes megvívni a képzelet forradalmát, ha az irodalom és a művészetek az "elitista" semmit mondás helyett nem képe’ megteremteni a gyűlölet mítoszai helyébe a megértés mítoszait - akkor elbúcsúzhatunk és cl is fogunk búcsúzni naprendszerünk sor rendben ötödik legnagyobb - vagy legkisebb - bolygójától.