Saját történetükben élő sorsmodellek - Salamon Pál: Sorsolvasó
Élet és irodalom
2002, július 26.
Valachi Anna

Nemcsak a könyveknek, hanem íróiknak is megvan a maguk sorsa. Salamon Pál első alkotói korszakának ugyanaz a baljós epizód vetett véget a hetvenes évek elején, amelynek két évtizeddel később - paradox módon - írói újjászületését köszönhette. A létező szocializmus hazai ellenzékéhez tartozó próza- és drámaíró - miután egy kritikus hangú külföldi nyilatkozatával az akkori országimázs-felelősök megítélése szerint fővesztést érdemlő bűnt követett el - életét mentve száműzetésbe kényszerült. Bár - mint vallja - sohasem volt az élet emigránsa, modern Ulyssesként bolyongott a világban, miközben intenzíven gondolkodott élete forgandóságán és a világ változatlanságán. Hosszú és mélyreható sorselemzése eredményeként a kilencvenes évek elején kezdett újra írni, s 1995-ben tért haza A Sorel ház című nagyregényével. Írói világa azonban immár gyökeresen különbözik az emigráció előtti Salamon Pál műveitől. Önéletrajzi elemekből szőtt, a "képzelet és a látvány színpadán" játszódó, filozófiát és kalandot szintetizáló történetei, az ősi tapasztalat és a történelem dimenziójába helyezve, katartikusan drámaiak, mert a konfliktusok és feloldásaik ontológiai érvényű felismeréseket hordoznak - akár a Biblia és minden nagy irodalmi alkotás, amely segít eligazodni a dantei "nagy sötétlő erdőben".

A Sorsolvasó-t - a háromgenerációs huszadik századi családregény, A Sorel ház folytatását - az Ulpius-ház már mint "élő klasszikus" újabb művét jelentette meg az ünnepi könyvhétre, az életműsorozat második köteteként, a régóta (hiába) keresett A Sorel ház új kiadása mellett. A két regény - tematikai és időrendi folytonosságot tekintve - szorosan összetartozik, ám érdemes előzetesen elolvasni Salamon Pál A menyegző című regényét is (Széphalom Könyvműhely, 2001), mert ebben az auschwitzi Rómeó és Júlia-történetben végzete elől menekülő, üldözött gyermekként találkozhatunk a Sorsolvasó főszereplőjével, a beszédes bibliai nevet viselő Lázár Györggyel. E történet alapján képet kapunk a sorsalkotás salamoni modelljéről is, mely alapvetően különbözik Kertész Imre Sorstalanság című regénye hősének passzív-szemlélődő mentalitásától.

Van, akit a traumák összetörnek: Salamon Pált küzdőképessé kalapálta látszólagos balsorsa. Íróként viszont kiválóan kamatoztatja az élettel vívott öklözés során szerzett pontjait. A Sorsolvasó-ban, az otthonvesztés és az emigráció könyvében a történelmi analógiákban szívesen gondolkodó író alapvető egzisztenciális és morális kérdésekre keresi a választ. Például arra, hogy milyen harcmodorral küzdhetnek előbb a megélhetésért, majd céljaik valóra váltásáért idegen környezetben, peremhelyzetben vergődő hősei, hogyan erősíthetik meg sérült identitásukat, s miképp találhatják-tarthatják meg szerelmeiket és küzdőtársaikat.
Az író szerint kétfajta költészet létezik: a szavaké és a tetteké, s az előző az utóbbi nélkül mit sem ér. Az alteregójaként azonosítható "Lázár Őrmester" - akit, mint mosolya elárulja, "az ember ügyeibe való belelátás, az együttérzés, a fékezhetetlen irónia és a feloldhatatlan közöny" jellemez - a pénz mindenhatóságának áldozó világot Szodomával azonosítja, ahol a "hisztérikus anyag-imádattól" elvakított, meghasonlott emberiség önmaga ellen vív háborút, s e méltatlan harcban örök száműzetésre igyekszik ítélni a szellemet, mely nélkül képtelen megvalósítani önnön legjobb lehetőségeit. Ám az író - akit éppen a gyengeséggel szemben érzett viszolygása tett az idő dimenziójában otthonosan eligazodó, érzékeny sorsolvasóvá - meg tudja teremteni önmaga és hősei számára az értelmes lét lehetőségét és a szellem demokratizálását. Olyan sorsot választat velük, amelyben nem csupán megtörténnek velük a dolgok, hanem ők teremtik meg saját történetüket.

Mesterien fonódnak össze Salamon Pál korábbi regényeinek motívumai a Sorsolvasó-ban. A gyermekkori holokausztélményre visszautaló új történetben az író a lelki igazságszolgáltatás fondorlatos-kegyetlen angyalának szerepét osztotta magára, mert úgy találta, hogy olykor csak odüsszeuszi leleménnyel lehet jóvátenni régi, megbocsáthatatlan vétkeket. Ilyen esetben néha - inkább véletlenül, mint szükségszerűen - megtörténhet a csoda. A regény elszánt, kitartó és kudarctűrő hőse eleve reménytelen helyzetben is képes érvényesíteni az akaratát, hogy még utoljára találkozhasson a vasfüggöny mögött hagyott, halálosan beteg anyjával, aki "a talpalatnyi biztos hely a létezésben". Az érte hozott kései áldozatról és a kettejük búcsújáról szóló fejezet a regény egyik érzelmi csúcspontja, míg a férfiak önérvényesítő törekvéseit önzetlenül segítő, választott sorsukat élő nőalakok konkrét és képzeletbeli jelenléte - éljenek/haljanak bár az elérhetetlenül távoli Sorel házban (mint Lulu, Klára asszony és Ágnes) vagy az író közvetlen közelében (mint Hajnalcsillag) - balladai feszültséget ad a sokvonatkozású, több idősíkon játszódó, izgalmas-meditatív történetnek.

A kalandokat - és önmagát - kereső Sorel Jánost az apjára emlékeztető, ezért mesteréül választott író famulusaként láthatjuk viszont, aki hol Bécsben, hol Londonban, hol az Ígéret kontinensén keresi a boldogulást, s míg a Lázár regénye alapján írt forgatókönyvből - naiv módon, pénz és kapcsolatok nélkül - filmet próbál készíteni, Hollywood álomgyilkos valóságát is megismeri. Végül szerelmi tragédiától sújtottan, a menekülőket befogadó, ősi Szentföldön találkozik újra barátjával-mesterével, hogy együtt kíséreljék meg a lehetetlennel határos írói-művészi program megvalósítását: "az ember saját sorsa felett érzett megrendülésének, értetlenségének és szomorúságának" kifejezését. Ugyanazt, amire a hőseinek modellt álló Salamon Pál vállalkozik valamennyi regényében.