Salamon Pál: Sosem volt az élet emigránsa
Elite Magazin
2002. május
Vándor Ágnes

Salamon Pál tartásos, méltóságot sugárzó ember. Ezt azért kell mindenekelőtt rögzíteni vele kapcsolatban, mert A Sorel ház című világhírű bestsellerének is ilyenek a férfi hősei. Nem véletlenül, mert mint ki fog derülni, a regény alapvetően életrajzi indíttatású. S manapság, amikor életünkből kiveszni látszanak a példaértékű magatartásminták, amikor a legkülönfélébb okokból szinte naponta ugrasztanak minket a másikkal össze, hihetetlen az igény a közelmúlt magyar történelméből felmutatható, nem megosztó, hanem a minden emberben a jót és szépet kereső indíttatás iránt. A Sorel ház három generációjának hősei a XX. század embertelen történéseiben is megtalálták az emberit, a maradandót. A Kárpátok gyönyörű hegyeiből kiinduló, Buchenwaldon át vezető útjukon mindig megtartották hitüket az emberi lét értelmében. Salamon Pál regényes életútja során a hetvenes években hagyta el Magyarországot, hogy aztán a kilencvenes években műveivel térjen vissza.

- Hol született?

- Budapesten, azon belül is a VII. kerületben, az úgynevezett "Csikágóban". Elég viharos gyerekkorom volt, mert az iskolába többségében jómódú gyerekek jártak, a mi családunkról pedig ez nem volt elmondható. Ezért az első négy elemi után nem gimnáziumba, hanem a Hernád utcai polgáriba kerültem. Szóval, nem bíborban születtem, de az eredményét tekintve ez tulajdonképpen jó is volt. Én ugyanis nem hiszek a bíborban születettekben, mert az a tapasztalatom, hogy az embernek ki kell próbálnia, meg kell ismernie magát. Ha viszont valaki végig a napos oldalon jár, akkor - képletesen szólva - szép aranybarnára lesül ugyan, de nem ismeri meg, mi van a másik, az árnyékos oldalon, hogy milyen sápadtnak lenni.

- A Sorel ház-nak vannak az önéletrajzi vonatkozásai?

- Sokan kérdeznek rá a regény úgynevezett valóságalapjára. A könyv Sorel Mihály és a svéd király találkozójával kezdődik. S az én apám valóban találkozott V. Gusztávval. A svéd szanatórium is igaz, Lulu is igaz, gyönyörűséges nő volt, aki az apámért idejött Magyarországra. Ahogy a regénybeli Sorel Mihályt, apámat is deportálták, Buchenwald foglya volt. Legendák születtek ott róla, amit a visszatért foglyok meséltek el. Életének ezt a vonatkozását a Menyegző-ben írom meg, ahol Tanár úr néven szerepel. Apámról tudni kell, hogy ő sem bíborban született, nagyon keményen dolgozott, az István út 55. szám alatti festéküzlet és tüzelő lerakatban volt kereskedősegéd. Előfordult, hogy zárás után a hátán vitte ki a szenet meg a fát a megrendelőknek. A munka komolyan megedzette, s talán ennek is köszönhetően a koncentrációs táborban nem tört meg. Reggelente korábban kelt, mint a többiek, kiment a hóba, hideg vízben megmosdott, kivitte a szalmazsákot is szellőztetni, tetvetleníteni. Mert a nehézségeken az ember vagy felülkerekedik, vagy megtörik. Apám nem tört meg, pedig 32 kiló volt a fölszabaduláskor, amikor néhány más túlélő fogollyal együtt Svédországba vitték egy szanatóriumba. Itt egy kicsit összeszedte magát, és elment egy előkelő étterembe mosogatónak. Ez is szerepel a Sorel ház-ban. Hogy hogyan került V. Gusztáv kihallgatására? Úgy, hogy jól tudott franciául, mivel 1935-ben Franciaországban dolgozott a Renault-gyárban, autófényezőként. Volt neki ugyanis két világszép nővére, Eszter és Berta, akik mind a ketten Franciaországba mentek férjhez. Az egyik egy igen híres festőhöz, Díner Dénes Rudolfhoz, a másik pedig a Nemzetközi Eszperantó Szövetség egyik vezető funkcionáriusához. Mivel tehát apám tudott franciául, a magyar származású foglyok megbízták hazatérésük megszervezésével. S akkor apám a telefonkönyvben lévő szám alapján egy utcai telefonfülkéből fölhívta a svéd királyi palotát, és kihallgatást kért a királytól. A király fogadta is, és egy katonai repülőgépet bocsátott a rendelkezésükre. Így térhetett haza '46 őszén.

- És Önnel mi történt a háború alatt?

- Ezt a Menyegző című könyvemben írtam meg. Miután apámat elvitték, anyámat pedig egy menetoszlopba tették, és elindították Mosonmagyaróvárra, egyedül maradtam. A zsidóházból, a Százszorszép utca 14-ből az Óbudai Téglagyárba vittek, ahol három napig étlen-szomjan ültem a padláson. Három nap után aztán lezavartak a gyárudvarra, és elhatároztam, hogy megszököm. Észrevettem, a téglagyár tele van törött téglákkal, ezekből lépcsőt építettem, és arra fölmászva tudtam átjutni a kerítésen. Budapesten kezdtem bujkálni, minden éjjel másutt aludtam. Az Almássy téren egy nagyon aranyos lány szedett össze, egy házmester lánya, ott töltöttem náluk pár éjszakát. Utána a Nagybecskerek utcába kerültem, majd Zuglóban, a Pallas Athene Nyomda nyugalmazott igazgatója fogadott be éjszakára. A felszabadulás a Nagyfuvaros utcában ért. Közben anyám is megszökött Mosonmagyaróvárról, visszajött Budapestre, és itt találkoztunk. Anyám régi vágya volt, hogy gimnáziumba kerüljek, ez 45-ben meg is történt. Tudni kell, hogy nagyon csacska gyerek voltam akkoriban, 14 éves koromig két könyvet, ha olvastam. Az egyik a Magyar feltalálók című volt, a másik a Gróf Monte Christo. Meg belenéztem a Bibliába. Ennyi. Igazából 15 éves koromban kezdtem olvasni, akkor sem tudatosan, inkább csak valamiféle ösztöntől hajtva. Engem a gimnázium sem különösebben érdekelt, mert ahogy a Menyegző-ben írom, bár az órák nagyon magas színvonalúak voltak, de az iskolában igazából semmi nyomát nem láttam annak, ami történt, még a történelem órákon sem hallottam arról, amit tegnap, tegnapelőtt átéltem.

Ebben az időben kezdtem el sportolni, ökölvívni, mert valahogy mindig úgy éreztem, hogy az élet minden vonatkozásában, tehát fizikailag is erősnek kell lenni. Ezt is apámtól tanultam, hogy nem jó a kényeztetés, nem jó az önkényeztetés, nem jó az önsajnálat, az életet keményen kell focizni, mert kemény. Lehet, hogy ezért is, először katonatiszt akartam lenni, de valami miatt nem vettek fel. Aztán jelentkeztem a Közgazdasági Egyetemre, ahova be is kerültem, csak ott meg elég magányosnak éreztem magam. Talán ennek is a következménye, hogy gyorsan megnősültem. Ültem az egyetemen, amikor egy lány a hátam mögül megbökött, és kérte, nézzem meg az óráját, mert megállt. Elkezdtünk járni, és '50-ben, a második évfolyamon már össze is házasodtunk, 1951-ben pedig megszületett az első fiunk. Ponizsil Magdának hívták, a papája kőműves mester volt. Tizenhét évig éltünk együtt.

Miután elvégeztem az egyetemet, a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem. Elég unalmas munka volt, ezért mindig vittem magammal egy könyvet, amit betettem a fiókomba, és amikor egyedül voltam a szobában, olvastam. Amikor bejöttek, betoltam a fiókot. Pár hónap után aztán eljöttem onnan. Hallottam, hogy a Ganz Mávag üzemi újságjánál el lehet helyezkedni. Fel is vettek mindjárt, és jó két évig üzemi újságíróként dolgoztam. Írtam ott egy portrét egy Beliczki nevű kovácsról, ami valahogy az akkori Népszabadság főszerkesztőjének a kezébe került, és annyira megtetszett neki, hogy meghívott az újságjához. A Szabad Népnél, később a Népszabadságnál egészen 1964 májusáig dolgoztam. Közben 1960-ban kiküldtek Németországba tudósítónak, ami nem igazán ment nekem, úgyhogy idő előtt visszajöttünk. Ekkor kértem, hogy küldjenek inkább vidékre tudósítónak. Ki is neveztek Hajdú-Bihar megyei tudósítónak, Debrecenben, a Bika Szállóban laktam egy kis szobában. Ez tetszett is nekem, mert nem nagyon kellett politizálni, inkább régi mesterségekről, mézeskalács-készítőkről írtam. Ott ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, Cserhalmi Annával, Cserhalmi György színész testvérével. Az édesanyja Varga Magda meg ott volt a színházban operaénekesnő. Ezzel együtt kaptam egy-két olyan politikai-jellegű feladatot is, ami nem tetszett, ezért fogtam magam, bementem az akkori főszerkesztőhöz, Komócsin Zoltánhoz, a kis fekete Népszabadság-igazolványomat letettem az asztalra, és azt mondtam: "Komócsin elvtárs, köszönöm a bizalmat, én nem akarok itt dolgozni". Ez elég páratlan dolog volt akkoriban, mert a Népszabadságba bekerülni akartak az emberek, nem pedig kikerülni onnan. Sokan figyelmeztettek arra is, hogy aki a Népszabadságot otthagyja, azt más újsághoz nem igen veszik föl. De mint a vészhelyzetekben általában, most is szerencsém volt. 1964 májusában, aznap este, hogy otthagytam a Népszabadságot, a Majakovszkij utca 67. szám alatti lakásomban csöngött a telefon, Bognár Karcsi telefonált, és mondta, hogy "hallottam Palikám, megőrültél, és eljöttél a Népszabadságtól". Jól ismert, együtt dolgoztunk a lapnál, amíg ki nem tették. Mondta, hogy egy új újság, a Tükör főszerkesztője lett, másnap menjek is be. Így aztán a Tükör című képes lapnál dolgoztam egy évig. De akkorra már több elbeszélésem is megjelent az Új Írásban, például A temetés után című is, amit elolvasott a Nemzeti Színház főrendezője, Marton Endre, és fölhívott telefonon, hogy írjak belőle darabot. Ennek Magadra kiálts lett a címe, és nagy meglepetésemre be is mutatták. Szép, tisztességes darab volt, de nem igazán jó. Aztán írtam egy másik darabot, amit most is játszanak Magyarországon, Méz a kés hegyén a címe. Ezt viszont akkoriban még nem mutatták be, mert Nagy Péter és XII. Károly svéd király küzdelméről szólt, és rájöttek, hogy Nagy Péter tulajdonképpen Sztálin. Ezzel kezdődött az én elidegenedésem attól a szocializmustól, amiben a fasizmus után az ország lakosságának többségével együtt oly nagyon bíztam.

- Pedig látszatra sikeres értelmiségi pályát futott be.


- Ezzel együtt a szocializmustól való elidegenedésemnek több stációját is fel tudnám sorolni. Volt például egy érdekes epizód az életemben, éppen Csehszlovákia 68-as megszállása alatt. Latinovits Zoli üzent nekem a feleségemmel, hogy írjak egy nyitó darabot, mert meg akarta szerezni a 25. Színházat, amit később Gyurkó László kapott meg helyette. Írtam is egy darabot, nagyon jól sikerült, akkor Az állomás, ma A vonaton a címe. Odaadtam ezt a darabot Zolinak, neki is, Ruttkai Évának is nagyon tetszett. Élt akkoriban egy Pándy Pál nevű irodalmár, aki Aczél György irodalmi megbízottja volt. Aczél György Pándy Pál lakására jött el, hogy megbeszéljük ezt a színház dolgot. Anna, a feleségem is ott volt, aki semmit nem ért a politikához. Amíg Latinovits Zolira vártunk megkérdezte, hogy Aczél úr, mit is csinálunk mi valójában Prágában? Ettől nagyon kínos lett a hangulat, különösen, hogy Zoli sem érkezett meg. Mint kiderült, a Fészekben volt, és berúgott. Úgyhogy Aczél György fölállt, elindult kifelé, és még visszaszólt az előszobából, hogy "látja, ilyenek maguk".

Ezzel be is fejeződött az a kísérlet, hogy Zoli színházat kapjon. Sok ilyen és ehhez hasonló történet hatására '70-ben írtam egy cetlit Illés Lajosnak, az Írószövetség párttitkárának, az Új Írás főszerkesztőjének, hogy kilépek a pártból. Erre fölhívott Illés Lajoska, aki remélem, ma is él, és mondta, hogy a pártból nem lehet csak így, egy sajtpapírral kilépni, indokoljam részletesen az okokat. 1970 karácsonyán írtam is egy négy és fél oldalas memorandumot, arról, miért lépek ki a pártból. Most is szerencsém volt, mert ezt követően sem maradtam megélhetés nélkül, megkeresett ugyanis a Cirkusz vállalat igazgatója, és ott lettem dramaturg. A porond címmel írtam egy darabot, amit soha nem engedtek bemutatni. Ekkor már együtt dolgoztunk Fehér Gyurival és Edelényi Jancsival, főiskolai vizsgafilmeket csináltunk, többek között A szerelő-t is, ami a magyar Államvédelmi Hatóságról szólt, és amit szintén nem mutattak be soha. Aztán Jancsit és Gyurit kiküldték dolgozni Olaszországba, Franciaországba, és forgatókönyv-szakértőként én is velük mehettem. Genfben találkoztunk a Neue Züricher Zeitung újságírónőjével, aki interjút készített velem. Ebben elmondtam, hogy nagyon bíztam a szocializmusban, de abból, ami eddig megvalósult belőle, azt a következtetést vontam le, hogy ezért a rendszerért nemhogy meghalni, de élni sem érdemes. Ezzel megpecsételődött a sorsom, el kellett mennem az országból. Annával együtt távoztunk, pár órával később követett minket Edelényi János is, akivel Bécsben találkoztunk. Nem volt könnyű a helyzet, se pénzünk, se kapcsolataink. Szerencsére én még Magyarországon megismerkedtem Lord … lányával, Lindsay Stuarttal, akinek a mamája egy híres költőnő, Pamela Hersford Johnson volt. Lindsaynek nagyon tetszett a Méz a kés hegyén című darabom, amit közösen fordítottunk le angolra. Neki volt egy amerikai ügynök barátja, Robert Lance, akivel Bécsben, az Imperial Szállóban találkoztunk is. Tetszettek neki a darabjaim, már szerzett is Amerikába letelepedési engedélyt, sőt, szerzett egy amerikai írót is, aki majd amerikai ízlésre átírja a darabjaimat. De ekkor már az izraeli követség is megtudta egy újsághírből, hogy ott vagyok, és meghívtak egy háromhetes látogatásra Izraelbe. És ott maradtunk, Izraelben. Egyébként is úgy éreztem, hogy még nem való nekem Amerika, még nem értem meg rá igazán. Aztán persze kijutottam Amerikába, és A tékozló apa címmel filmet is készítettünk ott. Michael York és Liv Ulmann játszottak benne, Zsigmond Vilmos volt a rendezője. Nem volt igazán jó film, éreztem, hogy kéne egy jobbat írni. Ne filmet írj, hanem egy nagyregényt, mondta Edelényi János, és '92. november 22-én le is ültem, hogy tulajdonképpen mostanáig, 2002. márciusáig föl se álljak. '92. november 22-étől '94. április 16-ig írtam a Sorel ház-at, aztán a folytatását, a Sorsolvasó-t, utána rögtön jött az Ábrahám, majd a Menyegző, s most A latorképző, amin jelenleg is dolgozom. A Sorel ház azóta megjelent németül és héberül is. A Sorsolvasó még csak németül olvasható, júniusban a könyvhétre jelenik meg magyarul az Ulpius-ház kiadásában.

- Ahogy élete történetét hallgatom, feltűnő, hogy nehéz pillanataiban mindig volt egy nő, akire számíthatott.

- Valóban, én tulajdonképpen mindig a nőkben bíztam. Mert a nők ennek a nagyon is búbánatos fajtának, amit homo sapiensnek neveznek, a jobbik fele. A nők az emberiség értékesebb része, a nők bizonyos értelemben zsidó sorsúak.

- Ezt hogy érti?

- Úgy, hogy elnyomottak. Ezért érzékenyebbek, érzelmi értelemben tehetségesebbek, béketűrőbbek. A férfiak ötlik ki és szervezik meg a konfliktusokat, háborúkat, mert a férfiak a hatalom, a nők viszont a megpróbáltatás emberei. S bár velem kapcsolatban voltak olyan híresztelések, mintha én valamiféle Don Juan lennék, ebből semmi nem igaz. Mindössze arról van szó, hogy a nők megérzik, én tényleg komolyan veszem és kedvelem őket, mint nembeli lényeket, akiket emberi értelemben tehetségesebbnek tartok. A férfiak sokkal felszínesebbek, a nők az okosabbak, ők a békecsinálók, ami már csak azért is nagyon fontos, mert az emberiség történelme legkeserűbb korszakába lépett, és elkezdte önmaga ellen indított háborúját. Ezért a nőkre sokkal nagyobb szükség van, már csak a természeti szerepük miatt is. A nőktől én mindig bizalmat, érdeklődést, őszinte érdeklődést kaptam, ami válasz volt az én őszinte érdeklődésemre. Nagyon sokat tanultam tőlük, a béketűrésüket, a csendességüket, a türelmüket, a megértésüket. Solohovnak volt egy nagyon szép novellája egy doni bányászról, aki fizetésosztás után bepiált, hazament és rosszkedvében megverte Maruszját, a feleségét. Mire Maruszja szépen befektette az ágyba. Másnap reggel Vászja felébredt, sírva fakadt, leborult Maruszja előtt, és megtépte magát, hogy micsoda mocsok egy szemét ő, nem elég, hogy részegen jött haza, még meg is verte a feleségét. Mire Maruszja: miről beszélsz? Te nem vertél meg engem, hanem fáradt voltál, hazajöttél, és én lefektettelek. Ez a nő. Ezt egy férfi nem tudja megcsinálni.

- Sok nő volt az életében? Milyen alapon választott vagy választották Önt?

- Pontosan az előbbi alapon. Hogy a nők megérezték, én nem használni, nem kihasználni akarom őket. Cserébe mindig számíthattam rájuk. Például hogy a munkámhoz meglegyen a minimálisan szükséges jó környezetem, hogy dolgozhassak. S mindenféle érzelmi vagy fizikai ellenszolgáltatás nélkül. Mert érdekelte őket, amit csinálok, és értékelték azt. A nők összehasonlíthatatlanul önzetlenebbek, mint a férfiak. Egy szerelmi kapcsolatba is önzetlenül mennek bele, abban a konkrét biológiai értelemben is, hogy aztán ők vajúdnak a következmények miatt. A férfiak pedig, ha éppen olyan a kedvük, bemennek a kórházba drukkolni. Hát ezért értékelem én olyan magasra a női nemet.