Egy jól működő regény - Salamon Pál: A Sorel ház
Ab ovo
Bodor Pál

NÁLUNK gyanús a nagy siker. A gyors utánnyomás. A hazalátogató szerző nevére tóduló tömeg. Holott, ugye, nem horror, szex, politikai pikantéria a könyve. Mi csoda hát? Regény! Sejtelmes, romantikus. Van neki cselekménye. Egy működő regény!

Megáll az ész: egy működő regény! Van füle, farka. Első látásra oly egyszerűnek tetszik, hogy a sznob beleborzong, fintorog. Hol ott több, egymásba álcázott-illesztett regény ez egyik a másikának az átvetítése. Ami azonban benne tényszerűnek tetszik, térképen-lexikonban megkereshetőnek, az csak: hiteles ürügy. A lényeg messzebb van. Talán magasabban, talán mélyebben; mindenképp másutt.

Először azt hittem: soha rosszabbkor! (Hacsak nem egy világháború kellős közepén.) Attól tartottam: mai közérzetünknek nincs ideje a lassúdad áramlású történetekhez. Különösen, ha oly különösek, mint ez a regény. Mik vannak benne! Valószínűtlen részletek - olykor hihetetlenül hiteles kidolgozottságban. A meseinek pokoliba átvonagló, bájos fintora. Idősíkok bevallott, mitologikus ingatagsága és főként mítoszteremtés. Van-e ennél nagyralátóbb Írói ambíció? Remekmívű félbehagyottságok. Alkímiás keverése halknak, harsánynak. Végtelenné összepréselt Európa Lappföldtől Kárpátaljáig; egy hugenotta sarjat zsidóvá tesznek, ahogyan mást lóvá tesznek. Illattalan parfümként leng be mindent az erotika. Ember szabású paripa és néha már-már istenszabású ember...

Meglepően sok a regényben a titokzatos: mintha szeplőtelen fogantatású lenne a hős. A halál haladékot ad. Életek, életrajzok keverednek. A sors egyszerre lovagi torna és gyilkosság. A svéd király barátságosan reggelizik a halállal és az ács fiával. Tragikus hőssé torzul-emelkedik a titkosszolgálat szépirodalmi ezredese. Minden megtörténhet - és ezer év magányban él a halhatatlan, a biblikus Teréz mátriárcha...

Lehet, hogy a regényről irodalmi átkok és hallgatások, ömlengések és dühök szóinak majd, ám úgy tetszik most, mintha nélküle e századvég már nem lenne teljes; tán be sem fejeződhetne. Bár oly időszerű, hogy ezer évvel ezelőtt is íródhatott volna. Oly s tő, hogy holnap is teljesen valószerűtlen. És oly meglepő, mint a legváratlanabb, kedélyes vagy tragikus axióma.

Nincs erkölcsi főkönyvelő, aki gonosz és jó tetteinket följegyzi, sem esztétikai leltáros, becsüs, akihez bevihető a mű, mint zálogházba, és megmondja, hány pénzt ér. Nincs művészi rögtönítélő bíróság sem. (Később-ítélő sincs.) Az utókor is többet felejt, mint fölfedez. Annyira eltölt bennünket a szellemi halálfélelem, hogy felejthetően élünk, s a legjobb művek is elsüllyedhetnek az utcai standok le szállított áru papírhömpölyegében. Ha azt mondanám: íme, egy regény, hát nyomban meggyűlöltetem a szerzőt. Nem illik vonzóan írni a fontos dolgokról: ha az irodalom szórakoztató is, mér lektűrgyanús. S jaj, ha a siker megveregeti az irodalom vállát. Luxuscikké emelkedett a vers, főleg, ha regény formáját ölti, hiszen egy könyv és egy kiló hús között kényszerül választani a ‘vevő és az evő; s közben világ talán már semmit sem vár az irodalomtól. Mit is várna? Ha nosztalgiázni akar, a ‘sosemvolt, ‘boldog békeidőkre gondol, vagy áladagolva a fecskendőben az amnéziát, a boldogtalan időkre, netán kispolgári forradalmakra.

A jó művek a semmibe porladnak, vagy a kötelező olvasmányok szarkofágjába.

Salamon Pál regénye sosem lesz kötelező olvasmány. Más az állata, a természete. A lélek szemérmesen vetkőzik benne. Ha a népmese fordulatosságáról bárkinek az utcasarki, hétvégi (nem pedig világvégi!) olvasmány jut eszébe, akkor ez a mű egyszerre illik minden idők nemes ponyvájára (mi ként a Don Quijote), és tartozik a széppróza eposzi-balladai-költői vonulatához; versszerű eszközökkel teszi hitelessé a krimibe illő fordulatokat is, noha megkönnyeztet, megnevettet, meglep és meg rémít néha oly könnyed líraisággal, mintegy leányregény-travesztia másutt hátborzongatóan, akár az erős krimi. Nem zokog és nem kacag: szomorúan mosolyog. Igaz, cselekszik is, mint minden műalkotás, amelynek élettanához tartozik, hogy érez, gondolkodik és tesz. Ereztet, gondolkodtat, cselekedtet. Önálló világ, nem ismétli a létezőt, az ismertet, csak kompatibilis vele, ahogy egy számítógépre mondjuk: IBM-kompatíbilis, azaz ért a nyelvén, rímel vele. Gyerekek szoktak így sosemvolt állatokat kitalálni, rajzolni; növényevő tigriseket repülő bikákat, a fantázia kentaurjait. Griffmadarait, amelyek, ha nem léteznek is, beleillenek a világba, van szemük, hogy lássanak; mert a dolgok azért is vannak, hogy láthatók legyenek, van szájuk, mert a világ enni- és innivaló, és a levegőben, a földön, a föld alatt vagy a vízben élnek, maximum a és csillagokban: mintha az e képzelet csak a létezőben működne, nem tud magának kitalálni más világot…

Nagy jövője lenne a múltnak ha irodalmi, zenei, képzőművészeti archeológiánk is módszeresen működne. Kamaszkoromban áhítat fogott el a hatalmas könyvtárakban. Ma csak düh és kétségbeesés. Tán túltermelési világban van az emberiség alkotóereje, talán az angyalok, az ördögök és a múzsák társadalmát is túlnépesedési válság fenyegeti. Valószínűleg még egy azon kultúrkörön belül is le kell mondanunk a lineáris fejlődésvonal képzetéről. A kultúrában a teljesítmények nem állnak egymás fejére, mint cirkuszi porondjában az artistagúla. A művészetekben a teljesítmények nem egymásból és egymás után következnek, mint az iskolában az osztályok. Az ember talán nem is tud többet ma az emberről, mint Arisztotelész.

Furcsa siker: meghatott, elbűvölt olvasók, fejcsóváló, csettintő ír hümmögő szerkesztők, gratuláló meg értetlen kollégák. A könyv pedig megy tovább a maga útján, mintha nem törődne az irodalommal. Csak az olvasókkal. Van ideje: ráér száz év múlva is.